Múlt hét végén Finnországban jártunk, a finn hidroplán tulajdonosok szokásos évi találkozóján, ami már a harminchatodik volt a sorban.

A Magazinban már közöltünk a találkozóról egy képtárat, most a “mivel és hogyan repülnek vízen a finnek” témakörben beszélünk a tapasztalatokról egy olyan országból, ahol – egyedül Európában – szabad a vízen a repülés.

A repülőgépek családias jellegűek, hat személyes volt a legnagyobb, kétéltűek és egyéltűek, a csak vízen le- és felszállókból volt a több.

A vasak között mind az idősebb korosztály, főként Cessnák, mint a nagyon modern, szintén Cessnák és egy Maule is képviseltette magát. De a többség ultralight volt, ahol az úszótalpak sűrűbben fordultak elő, mint a csónaktestek.

Néhány saját építésű gép mellett a német Ikarus C42 és változatai voltak a főként kereskedelmi pilóta tulajdonosok számára a legkedveltebbek, de találkoztunk egy modern cseh Zlin Savage Cruiser floats-sal, úszótalpassal is.

A hagyományos nehéz úszótalpak mellett a legtöbb példányban egy kanadai felfújható gumiból készült változatot láttunk, mely télen az erős talpa miatt sílécként is szolgál egy olyan országban, ahol pár hónapot hullámzik csak a víz.

A három nap alatt 31 repülőgép fordult meg az Illorante nevű üdülőközpont partján, minden külső irányítás és szélzsák nélkül.

Erre a repülési formára angolul bush flying a megnevezés, ami bozótrepülésként is megjelent már nyelvünkben. Magyar honosításban azonban inkább infrastruktúra nélküli szabad repülésnek, egyszerűen szabad repülésnek neveznénk ezt, hogy elkerüljük a más területen már megélt fapados repülés magyarítás lekicsinylő mellékzöngéjét.

Itt a pilóta gondoskodik mindenről. Hozza magával az üzemanyagot, azt a parton letárolja majd nagyon óvatosan tölt a kannából a tölcsérbe és utána mindent megtöröl, egy csepp sem mehet félre, mert itt még ihatóak a szabad vizek.

A géppel a part előtt leállítja a motort, majd vagy evez, vagy bepattan a egyébként jéghideg vízbe és kitolja, megfordítja a gépet a parton majd egy kötéllel kiköti egy fához vagy padhoz. A könnyű amphibiák pedig keréken szaladtak fel a fövenyre, de itt mólóhoz is kötöttek ki.

Ami a biztonságot illeti, abban nagyon megfontoltak. Kivétel nélkül mindenki visel felfújódó úszómellényt, az utasokat alaposan kioktatják a felszállás előtt a használatra, nehogy a gépben rántsák meg a félfújódást indító zsinórt.

Szinte mindenhol legalább négypontosak a biztonsági övek, amik nagyon jól jönnek a sokszor turbulens levegőben.

A pilóták le- és felszálláskor alaposan körülnéznek, a vízen együtt élnek a csónakokkal, motorcsónakokkal, vitorlásokkal és hajókkal. De repültünk kötelékben, repültünk több mint húsz géppel egymás után felszállva túraútvonalat, a pilóta mindenhol csak magára számíthatott.

A több mint nyolcezer tó miatt ez érthető, hiszen a napi használatra jellemző, hogy a géppel a városból elrepülnek a tó partján található saját nyaralóhoz, átrepülnek a közeli szupermarketbe vásárolni, elrepülnek vele horgászni vagy vadászni, közben maguk intéznek mindent.

A találkozón részt vevő tulajdonosok, pilóták többsége sok ezer óraszámmal rendelkező nagygépes aktív vagy nyugdíjas kereskedelmi pilóta volt. De találkoztunk üzletemberekkel, vagy Nokia fejlesztő mérnök repülősökkel is, akik civil jogosítással repültek. A hazai hidroplánok mellett három svéd gép jött a tengeren át.

Egy ekkora rendezvényen nem hiányzott a mentő és tűzoltó autó, a búvárral készenlétbe álló mentőcsónak, mert a résztvevők egymásra és magukra vigyáztak. Pedig a tó közepén hetven méter is volt a vízmélység.

Beszámolónkat majd videókkal folytatjuk.

Korábbi anyagaink:
Hidroplán találkozó Finnországban
Finn vizeken, havakon, jegeken

Ajánlott link:
The Sea- and Skiplane Association of Finland (SSAF)